Anne Elliot huszonhét éves korára már beletörődött, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják. Annak idején családja és barátai lebeszélték arról, hogy egy bizonytalan jövőjű, összeköttetések híján csak saját tehetségére utalt fiatal tengerésztiszt felesége legyen. Az egykori szerelmesek nyolc év után találkoznak ismét, véletlenül. Wentworth kapitány azóta fényes pályát futott be, meggazdagodott, s most, hogy a napóleoni háborúk befejeződtek, le akar telepedni, családot alapítani. Leendő feleségével szemben mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet csak Anne Elliot nem...
A Meggyőző érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény.
Jane Austen nevét hallva a legtöbb embernek vagy a Büszkeség és balítélet c. regény ugrik be, vagy semmi. Nem tudom, hogy ki mennyire ássa bele magát egy-két Austen-kötet után a többi regénybe, de az elszántabb olvasók valószínűleg felfedezik, hogy a főbb művei nagyjából ugyanarra a sémára épülnek:
Nem jön rá a hősnő, hogy szerelmes. Aztán a szerelme elutazik/másra több figyelmet fordít és a női főszereplő szenvedni kezd, bár nem mutatja azt ki, mert az egy úri kisasszonyhoz nem méltó, aztán a végén minden jóra fordul, hisz valaki/valami jóvoltából mindkét fél rájön, hogy a másik szereti. Olvashatjuk azt is, hogy megvallották az érzéseiket és nagyon boldogok voltak, bár a vallomások sosincsenek leírva, majd utoljára a szereplők sorát is a lapokon olvashatjuk.
Közös vonás még, hogy a hősnői családjában az emberi együgyűség jobban tetőzik, mint bárhol máshol a világban.
Nos, a Meggyőző érvek nem ilyen alapfonálra épül. Igaz, hogy ugyanúgy megvan benne a szerelem, és a féltékenység egy harmadik fél iránt, azonban Wentworth kapitány talpraesett és határozott jellem, és bevallja, hogy büszke és sértett volt, de azt is beismeri, hogy mindvégig szerelmes volt Anne Elliotba. És Anne is hamar felismeri, hogy még mindig szerelmes a jóképű kapitányba, és nem álltatja magát. Nincs közöttük utálat, nincsenek cselszövések, és a kellő pillanatban feltárják érzelmeiket egymás előtt.
Ebben a Jane Austen könyvben, megjelenik egy különleges "újdonság" is, ami a többiben nem igen: A szerelmes pár egy szakítás után (erről csak visszautalást olvashatunk, a történésénél nem vagyunk ott) mikor újra találkoznak, nem találnak rögtön egymásra (ezt senki nem is várná), de az egymás iránti érdeklődés fokozatosan kiújul, de a lapokon megjelenik a felejteni vágyás - Wentworth kapitány Louisa kisasszonyba "próbál beleszeretni", aki Anne húgának a sógornője - , de a mi derék kapitányunk féltékeny is ám! Méghozzá Mr. Elliotra, Anne unokatestvérére, és - a kapitány szerint - sokkal jogosabb az unokafivér "Anne kezére való igénye", mint anno a kapitány igénye volt.
Na, nem szeretnék, még többet spoilerezni. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy az egyik legjobb Austen-regény az szerintem a Meggyőző érvek. Nem egy átlagos Austen-regény, néhány helyen azt olvastam, hogy ez volt Jane Austen kedvence a megírt regények között. Bár nem tudom, hogy ez mennyire igaz, hisz ezt bárki kitalálhatta, és egyedül az írónő tudhatta, mi neki a legkedvesebb regénye... De ez csak egy elmélet.
Szeretem Jane Austent, és annak ellenére, hogy az elején azt írtam, hogy a legtöbb regénye egy szálra épül fel.
Mégis élvezem, ahogyan ír, és tetszik, ahogy a karaktereinek a jellemét felépíti: mindegyik egyedi, és az író úgy keveri a jellemvonásokat, mint egy boszorkány a bájitalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése